Varga Csaba Az aranyember lélekrajza

Az ember új képe, vagy az új ember rajza, száz tézisben[1]

Az ember egyáltalán nem az, amit magáról gondol, feltételez és tart. Az ember önmagának még ma is gyakorta elhomályosult kép, amelyre azonban egyre több tiszta fény világít.

Ha az ember érti és éli valódi lényegét, ennél nincs nagyobb és teljesebb változás. Magasabb szintű és minőségű változás ez, mint bármilyen forradalom, avagy egyetlen olyan aranyfényű „forradalom”, ami valóban minden eddigi földi változást meghalad.

Az ember lényege nem a test, de a földi dimenzióban testet kapott áldásként, s testben is felfedezheti isteni természetét. Az ősi tanítások szerint is a kiinduló-igazság az, hogy az ember nem test.

A föld nevű bolygón élő ember nem csak lélek, de Lélekként örökkévaló, s halhatatlan, ami felfoghatatlan kegyelem. Az ember lélekként való önmagára ismerése egyúttal az Istennel való kapcsolat felismerése.

Az ember testként és lélekként is tündökletes tudat, noha tudatosulását akadályozták és gyakran maga is mindent elkövet tudattalanságáért. Az emberiség mai korszakának katartikus tudatosulása, hogy minden, beleértve azt is, amit nem tudunk elképzelni, tudat-természetű.

Az ember szinte megérthetetlenül multidimenzionális létező, a boldogság gyönyörűségét is multidimenzionálisan tapasztalja a földi harmadik dimenzióban. A multidimenzionalitás tapasztalata önmagában is dübörgő igazság, mert az ember nem fokozhatja le magát durva anyagi létezővé.

A nem csak testben élő emberlélek a magasabb dimenziókban eleve társas lény, ugyanakkor az égi dimenziókban „részként” sokkal teljesebb, mint a földön „egészként”, s magasabb szinten szerelem és szeretet, mint amire egyelőre eddig testben képes volt.

Az ember testként, testben létezve változatlanul elhatároltnak, elválasztottnak, egyedül lévőnek tapasztalja magát, holott durva és finom anyagi testként egyaránt sincsenek határai. Az „elszigetelő határoltság” talán a legsúlyosabb eszme-tévedés.

Az emberi test, lélek, szellem megnevezhető energiaként vagy energia-sűrítménykényt, de az energia szintén multidimenzionális jelenség, így az emberen belül és körül az energiák többsége nem fizikai energia.

A megnevezhetetlen belső és külső Mindenség/Teljesség nem fizikai természetű alapenergiája a Szerelem Energia. Ennek nyilvánvaló felismerése ma még lehetetlen, mert az emberiség kollektív tudatából a szerelem valódi szubsztanciája sem hívódott le.

Az emberi test közel száz százaléka nem anyag, sőt a maradék három-öt százalék sem durva fizikai anyag, hiszen a szubatomi szinten az anyag nem azonos külső tulajdonságaival. Sem az anyag, sem a nem-anyag valódi természetének feltárása még messze nem fejeződött be.

Az emberi test, lélek, szellem, tudat egyaránt fény, csak a sokdimenziós fény különböző minőségben és rezgés szintén „létezik”, így az ember egyszerre tud anyagi testben, fénytestben és például lélektestben létezni. Ezen nem változtat pillanatnyi fényállapota sem.

Az embernek egyaránt van fizikai és nem-fizikai génje, így a valódi kódokat vélhetően elsősorban a fantom-DNS hordozza, ami forradalmi felismerésként szintén azt mutatja, hogy az ember elsősorban közel sem (csak) anyagi test.

Az ember kettős értelemben sokdimenziós omnigalaxis, egyrészt „önmagában” fizikainak hívott testkomplexumként, másrészt szintén tökéletesen harmonizált testként-lélekként-tudatként létezve. Innen nézve is könnyen megérthető, hogy az ember valójában miért Isten.

Az ember legcsodálatosabb jellemzője, hogy kétszeres omnigalaxisként eredendően iker-omniverzum, avagy elválaszthatatlanul és visszavonhatatlanul ikerlény. Az ikerpár tagjai között örök szerelem lobog. Ez az az új igazság, amely érzetként és tudásként felforgatja az ember földbe döngölt önképét.

Az emberlélek két félegészre válik „szét”, vagy csak inkább nyílik ki, amikor a fogantatás előtt a megtestesülésre elindul; az egész emberlélekből egy-egy nő és férfi „rész” lesz, aki azonban egyaránt Egész, ugyanakkor szüntelenül törekszik az eredeti egész-állapotot helyre állítani.

Az embert is részben alkotó anyag egyik legbelső tulajdonsága is az, hogy tökéletesen „emlékszik” eredeti állapotára és szüntelenül szeretne visszajutni a kiinduló létminőségébe és létformájába. Ha valaki ezt nem látja be, képtelen örülni annak a vágynak, hogy az ember eredendően otthon-kereső.

A látszólag „külön szakadt” félegész is hordozza a feloszthatatlan isteni Önvalót, ami mai ismereteink szerint minden emberben személytelen és ugyanaz. Ezen egyáltalán nem változtat az sem, ha az ember tisztességgel tagadja, vagy létezhetetlennek ítéli a benne nem fizikai testként létező Önvalót.

Az emberen belüli Isten az Önvaló (avagy az Isteni Én), a mindenkori kimondott neve, avagy fogalomruhája számtalan változatot felvehet, de az Önvaló megnevezésére használt szimbólum energiája és bölcsessége közel sem mindegy.

A fogantatás után a „félegész” Isteni Önvaló szükségképpen Mindenség-Egész marad, amely éppen ezért tökéletesen tudatában van a másik „fél-egésznek”, avagy Ikerlángjának. Nincs olyan létező, amelynek nincs ikerfele, ikerlángja, belső párja.

Az égi felsőbb dimenziókban a társas komplexumok közös lélekmagjai az egyesületlen, vagy eleve egyesült közös Önvalók, s a részlelkek személy-feletti Önvalói egyaránt az Isten formafeletti kiáradásának páratlan csodái.

Az embert kint-bent átölelő Önvalójának testetlen megtestesülése a Felsőbbrendű Én, amely a belső kormányzó és egyben megnevezetlen kormány, a kettős omniverzum működésének harmonizálója, továbbá a belső bölcsesség (akasha) megszólaltatója, s a formátlan tudat tudatossággá alakítója. Az Önvaló és a Felsőbbrendű Én „ikerlénye” az egyik olyan titok, amely megértése nélkül az ember érthetetlen.

Az emberlélek földre „szállása” annak a tudatos vállalása, hogy ismeretlennek vélt önmagamat látszólag istentelenül is megtapasztalom, s az életgyakorlatban kitéve minden veszélynek és sorstévesztésnek, mert ennek a próbatétel soroztatnak a révén önmagamat-önmagunkat átlényegítem (egyúttal vissza is lényegítem) legyőzhetetlen istenné.

Az ember tehát eredendően és aktuálisan egyaránt ikerlény, mert a földön a félegész szintén kettéválik két különböző félre, de a félegész megőrzött egységében az emberen belül a dualitás feletti kettősség jön létre: a két belső entitás a külsővé vált kis Én és az eltünthetetlen belső nagy Én, aminek magja az Önvaló és a Felsőbbrendű Én. (A fentről lefelé haladó osztódás mindig felfelé haladó egységesülés is.) A Külső Ember és a Belső ember kettőssége nem égi „átok”, hanem olyan áldott, keresztre feszítést okozó állapot, amely a Belső Út felismerését és végigjárását követeli.

A belső kettősség önmagában is összetett és többdimenziós omniverzum. Évmilliók is kevés időt adtak ahhoz, hogy az ember a Külső Lénye szerveit (elme, ego, intellektus, kis Én) és a Belső Lénye szerveit (bölcsesség, tudat, felsőbbrendű Én, Önvaló), valamint a Külső-Belső lénye alapterrénumait (személyes és kollektív tudatalatti, érzések-érzelmek, többszörös lélek) megismerje és tudatosan működtesse. A szerveken ne fizikai szerveket vagy testi szerveket értsük.

A Belső Ember titokzatos, felderítetlen, korlátlan lényét még csak töredékesen ismerjük. A felfoghatatlan képességek és lehetőségek (például az emberi test megismételhetősége, új lélek belépése és egyesülése, belső kommunikáció a felső „világgal”, „utazás” éber tudatként a galaxisban, stb.) használata jelzi, hogy nagyon sok meglepetés éri még az önmagát újrateremtő embert.

A lélek ragyogó szíve az érzések lüktetésével, áramlásával, dobogásával azonos, így az érzelmek nélkül önmagát bénító sivársággá fokozza le az ember. Ezért a belső csendteremtés akadálya nem az érzések és érzelmek isteni eszköztárának működése, hanem csupán az, hogy a vergődő elme nem létező, félelemmel feltöltött, hamis érzéskreációkat emel be a mindennapi tudatba. A Belső Ember igazi, mennybeli örömeit is magas minőségű érzései által tapasztalja meg.

Végül is két emberlélek modell lehetséges: az önmagát egyénnek tartó kettős omniverzumot a Külső Ember uralja, vagy a Belső Ember saját fennhatósága alatt egyesíti a két belső ikerlényt. Ennélfogva két emberi magatartás út között lehet választani: a Külső Emberből bármi áron a győzedelmes Belső Emberré válás vagy bármi áron Külső Emberben való szerencsétlen lehorgonyzás. Ha két égi-földi életalternatíva nem különböztetődik meg és a kettő között nincs tudatos választás, az ember saját esélyeit teljesen eltékozolja.

A két „bármi áron” következmény tiszta és világos megkülönböztetése is a földi aktuális létezés praktikus titka, az ember sorsa a döntéstől függően boldog csoda, vagy elviselhetetlen (önmagára tett) átok. Az utóbbi egyúttal a tudatlanság, az előbbi az isteni tudás állapota.

A dualitás feletti kettősség (a Külső Ember és a Belső Ember együttese) egyszerre a karma és a feltámadás, a pokoljárás és a megüdvözülés. Senkinek nem adatik meg, hogy a kettősség angyali (és ördögi) kényszere nélkül szülessen, és ennek durva hajtóereje nélkül élje le életét. Minden belső és külső változás és változtatás ezen az alapon nyugszik, ameddig az ember nem jut el a Szerelem/Szeretet Ember állapotba.

A mai civilizációban az ember elfojtja és eltünteti valódi lényét és tulajdonságait, ezért az elszabadult és ellenőrizhetetlen elme és egó „kapitalista sorozatgyártásban” termeli a legrosszabb minőségű negatív érzéseket, gondolatokat, létezés-mintákat. A korlátozott intelligencia, a lefátyolozott lélek, a megijesztett én nem tehet egyebet, mint tartós félelemmel, s őrjítő fájdalomérzés produkálásával keresi a látszat-egyensúlyt.

A betegségek vagy a (testi tünet nélküli) fájdalomsebek okai egyaránt azzal magyarázhatók, hogy az ember istentelen, szellemtelen, boldogtalan, jelentelen életet él.

Miután nagyon sok előző élet ebben a mocsárjárásban fogant és zajlott, a külső gyógyítók és a belső öngyógyítás minden tisztítása, oldása és szeretet-ölelése csak számtalan ismétlődés után mutat fel kielégítő vagy átütő eredményt. A Külső Ember átlényegülése csak a lelki és testi betegségek gyógyítása, és tanító jelként való feldolgozásai után mehet végbe.

A kettősség tehát a szimbolikus „sátán” intézménye, amely garancia arra, hogy az ember ugyan testileg sokszor belehalhat abba, hogy képtelen még megisteniesülni, de a kettősség okozta sokk és fájdalom előbb-utóbb annyira mérhetetlenül nagy, hogy az ember (Isten segítségével) végül megszünteti a fenntarthatatlan kettősséget.

A Végső Forrás, s a Teremtő Isten, vagy a Szellem örök kegyelme nem más, minthogy az embertől a nagy Ént, avagy a Belső Embert nem lehet elvenni, így a kedves mindenkori pusztítók és rombolók az embernek csak külső héját, a testét tudják átmenetileg megszüntetni.

Az ember egyik legnagyobb csapdája és önbotlása, ha tudatlansága vagy félrevezetettsége miatt azt feltételezi, sőt gyakran magasztalóan elfogadja, hogy (a többes számot kifejező) önmagunk helyett csak ( az egyes számra korlátozott) önmagaként létezik, avagy kiszakadt-elkülönült entitásként él, mi több markáns egyediségként ön-isteníti magát. Ez egyébként nem más, minthogy saját magát „sátánként” működteti.

A földi létezés titkából fakad a létezés vezérlésének feltárható titka. Ezért elég feltenni azt a kérdést, ha az ember egyaránt égi és földi többszörös ikerlény, akkor miért ne ismerné fel és miért ne jutna el oda, ami a földre születés kihívása és csodálatos lehetősége, hogy saját életében ténylegesen égi-földi ikerlényként teremtsen és éljen.

Az ember többszörös omniverzumként és ikerlényként azonban mindig Egy, de ez a személyesen tapasztalt Egy nem választható el Istentől, a magasabb minőségű Egytől sem. A paradicsomi feladat így nagyon egyszerű, mégis évezredek óta befogadhatatlan: legyél az, Aki Vagy, aki ugyanakkor nem lehet más, mint Isten; miközben földi életedben, a magadra eszméléskor visszatérően azt látod, hogy nem Az vagy, Aki Vagy.

Ez az út a földi megváltás makadámja: lényegítsd vissza és előre magad azzá, ami Örökkön Vagy. Az átlényegítés azonban imagináció, a mágikus szerelemaktus.

Amikor az égi induláskor a teljes EgyÉn kettéválik, nem csak az történik, hogy külön életet kezd a férfi és a nő gyönyörűséges részlelkünk, hanem ennek a teremtésnek az ismétlődésével mámorosan felismerjük a két „részünk” közötti megbonthatatlan szerelmet. Az Egy önmagán belül Szerelem.

Minden, ami ebben a földön is mennyei párosságokban egyrészt belül, másrészt kívül, s harmadrészt a bent és kint között igazán összeköt, az nem egyszerűen a klasszikus szeretetkapcsolat, hanem „minimum” szenvedélyes szerelmes szeretet, s amikor ez egyre inkább az egész-részek közötti eggyé válással azonos, akkor az már szükségképpen és eltagadhatatlanul Isteni Szerelem.

Mindegy minek nevezed, vagy mivel azonosítod a Végső Forrást, például Szellemnek, Abszolútumnak, vagy Brahmannak, Taónak hívod, a megnevezetlen Istenvégtelen maga a szüntelen Szerelem, s ezért csodák feletti önviszonyulása sem egyéb, mint a Szenvedélyes Szerelem, így a teremtő kiáradása sem lehet más, mint a Szerelem születése és az omniverzumok szerelemgyerekként való tánca.

A sokdimenziós belső-külső omniverzumok a Végső Szerelem kifejeződései, megélései és tanításai.

Az örök emberlélek tehát szerelemaktusból, szeretkezésaktusból jön létre, s azért vállalja a harmadik dimenzióba születést is, mert önmagára ismerő ikerlényként testben szeretné megélni az Isteni Szerelmet. A Szerelem, a Szeretet és a Szeretkezés csak testben tapasztalható isteni minőségét. A lemúriai aranycivilizáció is erre tett galaktikus kollektív, avagy társas lélekkísérlet volt.

Egyedül a földbolygón megélhető isteni szerelem a legmagasabb minőségű teljességében csak az Ikerláng-szerelemben és szakrális szerelemcsalád megteremtésében ismerhető meg, aminek elhallgatott és elrejtett neve az isteni boldogság.

Ezért az ember Örök Otthona egyedül a Szerelem. A teremtetlenül is létező Szerelem viszi el az embert Ikerlángjához, s az Ikerlánggal közösen jutnak el Ikerlényük szerelmes teremtéséhez, s ez aztán szükségképpen alkímiai újrateremtés, egyesülés Istennel.

Az egyik égi törvény éppen az, hogy az emberi szeretet szükségképpen az isteni szerelem kisugárzása és „egyszerűbb” változata, amely energiáját, töltését, hitét és gyönyörűségét a szeretkező ominiverzumoktól, avagy a Végső Forrás forró szerelemlelkétől kapja. Ezért nincs oka, nincs feltétele, nincs előírása, nincs ára a szeretetnek sem.

Ezért az ember hűsége önmagához-önmagukhoz semmi egyéb, mint a Szerelemről való lemondás tudatos, katartikus elutasítása és ez egyben gyakran szinte már az átlényegülés-kapu váratlan és drámai megnyitása is.

Ennélfogva a Földre való ártatlan leszületés és a sokdimenziós testben való ünnepélyes élés célja az, hogy a brutális szétválasztottságok egyesítésével és a szerelemesély tudatos visszaszerzésével végre mélyen megélhető és felhőtlenül szerethető legyen az üresség és a teljesség feletti Örök Otthon.

A harmadik dimenzióban tehát nincs külön belső, s nincs külön külső omniverzum, és ebből okkal következően nincs pusztán belső és pusztán külső szerelemteremtés, de szeretetkapcsolat sem. Emiatt a fenséges szerelemteremtésben egyrészt belül, másrészt kívül egyaránt Szerelemmé kell válni. Szépséges illúzió, hogy csak önmagunkat szeressük vagy csak önmagunkért éljünk.

Az ember csak többes számban Évmilliók múltával az ember már befogadhatná, hogy olyan Isteni Önvalót kapott eredeti égi ajándékként, amely mindig automatikusan öleli és szereti belül a tündökletes mimagunkját, és ezzel párhuzamosan, szintén automatikusan a „külső” létben tündöklő mimagunkjait. Kivétel nélkül minden létezőt, és a létezők közül persze kitüntetetten azokat, akiket mellé rendeltek, s akik mellé őt/őket rendelték. (Ennek érdekében jó lenne a mimagunk találó fogalmát szeretni és mindenkivel megismertetni.)

Az ember így végső soron időtlenül, s ugyanakkor a jelen pillanataiban Isten, ami nagyon természetesen azt jelenti, hogy Istenként Szerelem (és persze Szeretet), avagy Szerelemként akaratlanul pompázó Szeretet, s végül minden feltevéstől független Szeretetként indokolatlanul és csereszolgáltatás nélkül is maga a Jóság.

A magyar nyelv világosan megkülönbözteti egymástól a szerelmet és a szeretet, de mind a két fogalomban közös a „szer”. A szer szava (tágabb értelemben törzsi-nemzetségi gyűlés) minden rejtettsége ellenére utal arra, hogy bennünk a szer jelentése és üzenete nem más, mint hogy szert tartunk mimagunkkal. Ez ugyancsak szerelmes aktus, szerelmi kapcsolat, szerelmes cselekvés, hogy átlényegülésünk megtörténhessen.

Ha az embert érző, látó, teremtő Lélekként nézzük, akkor égi szinten szükségképpen Istenlélek, amelynek belső világában szintúgy vannak felfelé s lefelé vezető lépcsőfokai, Istenlélekként szükségképpen Szerelemlélekként érzik az anyaölbe, s megszületése után eldöntheti, hogy lefelé vagy felfelé megy a Szerelemlétezés lépcsőfokain, majd pedig a Szeretetlélek az életteremtésben szükségképpen Jóságlélek, aki remélhetőleg egyre magasabb szinteken képes a jóság gyakorlására.

Ha az ember a két magatartás-út közül azt választja, hogy Külső Emberből minden próbatételen és átváltozás-katarzison keresztül eljut a Belső Ember magas állapotaiba, az előtt feltárul és felfedezhetővé válik a földi sorsdráma pokla-csodája és ennek a könyörületes átváltozás-utazásnak minden váratlan fordulója, előre felbecsülhetetlen fizikai-lelki stációja.

Az ember azt ígérte ikerlelkének, hogy megteszi a mágikus és szent Átváltozás Utazást.

Az ember ott kezdődik és ott végződik, hogy ezt az égi-földi ígéretet megtartja-e.

Ez a megszentelő megtartás a létező legnehezebb emberi kihívás, mert látszólag minden a mellett szól, hogy az ígéret megtarthatatlan.

Ebből következik, hogy a kihívás mélységében a látszat, a látszólagosság, a homályosság, a felismerhetetlenség meghaladása áll. Ennek szükségképpen az is oka, hogy az emberiség által elért és befogadott szakrális és világi tudás részben tiszta és pontos, részben elkerülhetetlenül hamis és ferdített, s aztán jórészt még feltáratlan és ismeretlen. A belső bölcsesség és a lélek tudása együttesen feltétel a Belső Úton való haladáshoz.

Amiről kevesen beszélnek, pedig az fényességes égi-földi törvény, hogy az ígéret megtartásához minden ember minden égi, minden égi segítői, s minden égiek által elé teremtett földi segítséget Ezért az már mellékes vagy nem perdöntő, hogy például az angyalokat vagy a földönkívüli lényeket energiaként, fényként, vagy más formában próbálja megérteni. A korlátlan segítőkészséget igazán csak az a megvilágosodás stációba lépő emberlélek hiszi el, aki az Átváltozás Utazásban már egy-két „fényévet” megtett.

Az Átváltozás, vagy Átlényegülés Utazás drámai szakasza maga az átváltozás helye, amit szimbolikusan a Tű Fokának Ez a Sötétségből a Fénybe vezető életkapu. A mélység sötétségéből a világosságba juttató karmikus lift. Egyértelmű lényege, hogy a Külső Emberből itt születik meg a Belső Ember.

Az emelkedés láttatása. Legtisztábban akkor nevezzük meg ezt az alkímiai Átjárót, ha azt mutatjuk fel egyszerűen és félreérthetetlenül, hogy a félelemben-fájdalomban élő ember a szerelemtelenségből a Szerelembe, a végtelen szeretetlenségből a Szeretetbe, a pokoli istentelenségből az Istenné válásba emelkedik.

A Tű fokán látszólag csak a fény, a levegő, vagy az éter fér át, viszont a testben élő ember, függetlenül súlyától, kiterjedésétől, magasságától mégis átlép a Szűk Kapun, noha többszöri visszazuhanás, vagy beleragadás már-már reménytelenné teszi számára a mágikus újjászületést. Az Út természetéhet tartozik az elakadás, a visszacsúszás, a hátrafordulás.

Az átlépés „mindössze” két egyszerű állapotváltás. Egyik: a belső halál elfogadása, azaz a Külső Ember halálának zokogás nélküli tudomásul vétele. A másik: a belső újélet felfedezése, azaz a Belső Ember kiterjesztése a teljes külső-belső omniverzumra. Ez körülbelül „annyi” változás, mint amikor az ember a szemét kinyitja, s az első megpillantott levegőatomra rögtön szerelmesen néz. A csoda a pillanat törtrésze alatt megtörténik.

A két „forradalmi” állapotváltás a csendbe lépéssel kezdődik, majd a belső csend egyre tartósabb fenntartásával folytatódik, hogy a Belső Hang (hívható Önvalónak, Tudatnak, Intelligenciának, Ürességnek, Angyalnak, noha ezek nem ugyanazt nevezik meg) végre felfoghatóan megszólalhasson, s ezzel az ember az Átlényegülés Utazáshoz támogató és vigasztaló Mestert

Nem lehet félreértés, vagy félreértelmezés: a két egyszerű belső (és külső) állapotváltás nem azonnali és közel sem tökéletes fordulat, hanem az utazótól számos időegységet és folyamatos újrakezdést követel. A spirálút macskaköveit könnyekből öntötték ki.

A Belső Út lépcsőfokainak száma. Az emelkedő lépcsősor, vagy a felfelé haladó spirálút, vagy a sziklás szerpentin stációi leírhatók három, öt, hét vagy akár huszonegy lépcsőfokként. A Belső Úton azonban az öt legfontosabb váltópont nagyon tisztán és cselekvést könnyítő módon megkülönböztető.

Íme, az útgrádicsok! Az első (nem legalsó) lépcsőfok: főként az elme, s az egó fogságában a sötétségben létezés; a második lépcsőtetőn a félelmek és fájdalmak okai feltárulnak, avagy fény világít be a létpincébe; a harmadik lépés, avagy a fordulópont: a Tű fokán való áthaladás, átlényegülés, a negyedik magassági szint a Fénnyé, Szeretetté válás; az ötödik a csúcsállapot: megérkezés önmagunkhoz, avagy Istenné, Szerelemmé válás.

Az ötödik csúcsállapottól felfelé is vezet lelki „csillagközi járat”, amit az ember előtt évmilliók óta szinte mindig titokban tartottak. Például a hatodik lépcsőfok a smaragd-állapot, a hetedik a szivárvány létezés, a nyolcadik stáció a bíborrezgés stáció.

Az utazás feltétele a türelmes útértelmezés. A stációk természetesen összefolynak, a lépcsők fokai láthatatlanok, az útkanyarok előre felismerhetetlenek, s az átlépés ténye jobbára csak utólag tudatosul.

Az Isteni Mozzanat. Az Átlényegülés Utazás nem egyszerűen a Külső Ember és a Belső Ember kettősségének meghaladása vagy egyesítése, hanem a kis Én „kormányozta”, elme- és ego-központú Külső Ember átlényegítése a Belső Emberré, azaz nagy Énjének vezetésével nem csak belül, hanem kívül is az isteni világ szüntelen teremtése.

Íme, az ember boldogsága.

Az átváltozás csúcscélja. Ezt hívhatjuk a szüntelen szenvedés lecsendesítésének, majd megszüntetésének, ám valójában az alkímiai csoda révén egyre teljesebben és felboríthatatlanul a létezés minden pillanatában és helyzetében egyre magasabb minőségű Szerelmes Szeretetté válás. Az ember ekkor lesz legyőzhetetlen és halhatatlan. Ekkor Az, Aki.

A negatív tapasztalat funkciója becsülendő. Az ember tényleges arcképéhez viszonyítva érthető meg, mert a földön tapasztalt kettőssége szükségképpen arra szolgál, hogy a drámai elszakítottságában és az ebből eredő sorozatos pokoljárásában megélje negatív mintaként a végletes szerelemnélküliséget.

A markánsan külsővé vált, a bezártságot hitelesítő kis Én látszat-entitásai (elme, egó, intellektus, én) az ember szorgalmas védése érdekében minden hamis impulzust, ösztönzést elkövetnek, hogy az ember ne csak elfelejtse isteni lényegét, hanem a leszázalékolt potélet örömpótlékait, öröm-helyettesítő hamis étkeit fogyassza. Minden alászállás, önbecsapás, menekülés vagy életpótlék segít, ha ennek természetét és önkábítását felismeri.

A mai civilizáció gigantikus kísérlet arra, hogy ne csak az embert fossza meg önmagától (mimagunktól), ne csak omnipotens hatalmi struktúrát hozzon létre a megfosztás uralmára, hanem a fennálló „külső” világot lehetőleg megromlott, hamis szentelt vízzel tegye legitimmé és látszólag szerethetővé, miközben a poshadt, büdös özönvíztől a bolygó természete-környezete is gyorsan tovább romlik-bomlik.

A tudás „emeletei” láthatóvá váltak. A tudomány szédületes eredményeinek többsége csupán a Külső Embernek szükséges iparosított tudásgyártás szellemi termékarzenálja, ellenben a spirituális bölcsesség az eredeti Lélekember számára ajándékozott univerzális isteni tudás kimeríthetetlen tára. A Belső Ember számára a jövő tudása az Új Bölcsesség, ami a (poszt-normállá fejlődő) tudományt és a spirituális bölcsességet a kettő tudásforma fölött egyesíti metafilozófiaként.

A végső ok azonban változatlanul az emberben van, mert a föld és a (külső) világ lényegét tekintve pontosan olyan, mint amilyen a belső állapota. Ezen az igazságon nem enyhít, hogy a közös globális világaktualitás kivetítésben nem az áldozatnak szánt kisember lélekvesztése, hanem a világuralmat gyakorló, sokszoros túlhatalmat koncentráló szupraelitek lélektelensége és eredeti belső tudatuk önfelszámolása a döntő elem. Ezzel a bolygóért való felelősséget viszont nagy mértékben magukra húzták.

A világállapot valódi arca már szembeszökően felismerhető. A globális gazdaságnak hívott univerzális (mértéktelenül profitközpontú) gazdaságkreáció, a kollektív és személyes gigaönzésre épített (eredetileg életfenntartó) rendszer ember-, élet- és földellenes pusztító szisztémává vált. A különböző szintű gazdaságokban a lélek- és életelvű gazdaság a szeretetgazdaság lesz, a hatalmak által többszörösen kizsákmányolt társadalmakban a kollektív lélek- és a bizalomközpontú szeretettársadalom születése indul.

Mindez azonban az emberiség kollektív karmája, megkerülhetetlen globális pokoljárása. Bolygónk világtársadalma ma ugyanott tart, mint az egyes ember: nehezen, de kezdi felismerni, hogy a kollektív egó irdatlan nyomása miatt végképpen önmaga sírját ássa, ám ezzel a töredékes tudatosulással is elindul a globális szenvedés-poklok okainak megértése felé, ami a távolban már homályosan láthatóvá teszi az emberiség előtt álló Kollektív Tű fokát. Ez az elmúlt évezredek legnagyobb világközösségi fordulata.

Ahogy a földre született „egyes” ember sorsát, ugyanúgy a földbolygó életét is az Égi Akarat vezérli, tisztán az égi törvényeknek megfelelően. A fenti törvények egyik alap paragrafusa, hogy egy-egy bolygócivilizáció- és kultúra aranykora soha nem maradt el, ráadásul az emberiség (és a Tejút galaxis) előtt ma éppen megaciklusának metaváltása áll.

Ha az ember azt hallja Mestereitől és Szentjeitől, hogy ne félj, a bolygónak is ugyanazt azt mondják az Égi Tanítók, hogy nincs miért félni.

A földbolygó metaváltása végül is egyetlen kardinális óriás-változástól függ: a földbolygón legalább az emberiség kisebbsége (az egyes emberek egyedül és ugyanakkor csoportokban) haladjanak végig az alkímiai átlényegülésen. Minden megaátalakulás elsősorban azon múlik, hogy az ember saját Önvalója és Felsőbbrendű Énje vezetésével Belső Emberré válik-e. Ezért az Újra Teremtett Ember igaz arcképének vázlata is „Isten ostora”.

A szent érzések és érzékelések végre felértékelődnek. Az isteni akarat mindennapi csodái földi érzékelésekként és érzékelés-feletti magasságokban most döntően az emberi élet pillanatnyi zuhanásaiban, elázottan, fagyoskodva, megtaposva, megverve, megtörve, szétszaggatva, a végső kétségbeesésekben tapasztalhatók meg. Ehhez az ember csodálatos érzéskészlete kitágul, átlényegül, visszhangossá válik. Az új érzékelések egyre inkább örömállapotokhoz vezetnek.

Ha az ember földi testben, a többszörös omiverzumában egyszer tisztán megéli, hogy valóban angyalként önátadóan szeret, vagy csak napokig-hetekig lebeg az Ikerláng-szerelem boldogság-kupolájában, akkor már ettől és ennek segítségével végleg tudatosulhat benne, hogy elnyomhatatlanul Isteni Lény, aki számára elérhető az isteni létezés. Ez az önfelismerés-maximum ünnepe.

Az emberi tudatalatti egyaránt őrzi a kollektív és személyes tudat minden testfeletti és testi létezés hagyományát, avagy a számtalan előző élet kimeríthetetlen szenvedés-tapasztalatát és azok egymásra rétegződését, amelyek azonban egyúttal az Istenné válás bolygóvilágokon át is vezető útjainak remélt és vágyott állomásai és mérföldkövei.

Az ember minden belső-külső kulisszája, csillogó és/vagy fényvesztett hologramja mögött mindenekelőtt tudat, ami finoman nem csak azt tanítja, hogy tudatként (lélekként, szellemként) elpusztíthatatlan, hanem mindenekelőtt azt, hogy tudatként bármikor és minden módon rekonstruálhatja magvilágát, multidimenzionális testét meggyógyíthatja és visszafiatalíthatja. Vagy egy-egy testöltözetben több száz évig élhet, s minden elterelő jellel-hírrel szemben semmilyen legyőzhetetlen korlát nem akadályozhatja meg, hogy azzá váljon, Aki.

A kollektív tudat már nem csak szellemarcként figyelhető meg. A belső sokszoros erőforrások mellett az ember készen kapja a látszólag külső erőforrások garmadáját. A kollektív emberiség- és nemzettudat nem csak szintén multidimenzionális omniverzum-hálózat, hanem egyúttal saját emberi belső omniverzumnak is szerves része, illetve a személyes belső teljesség szintén része a kollektív tudat egyetemességének. Ezért minden népnek és kultúrának megvan a maga végigjárandó karma-folyosója és feladatát közvetítő jövő-tölcsére.

Minden népnek van spirituális küldetése. A magyarság mindenekfelett tér- és időfeletti nemzet- és nemzettudat-minőség, ami következik egyrészt ősnép-ősnyelv indíttatásából és másrészt örök aranykor-előkészítő isteni funkcióiból. Nagy megbecsülés és felelősség a magyarság (szkítaság, sumérság, pártusság, hunság, stb.) égi-földi aranyhagyományában Emiatt vagyunk szerelem-, szeretet- és tudásnemzet. Ez a spirituális vagy tudati szerep ugyanakkor a karmánk is, s minden történelmi vereség, csalódás, alávetettség tisztítja, erősíti a kollektív tudatminőséget.

Az emberiség-tudat tudatosulása. Nem csak az a zavaró felismerés, hogy a belül vert állapotban vergődő ember szolgaian kiszolgáltatott az emberfeletti kollektív tudat-omniverzumoknak, hanem az ellenkező folyamat is ugyanennyire cáfolhatatlan, hiszen a belsővé vált, tudatosult, Fény- és Szeretet Ember saját isteni minőségére alakíthatja át a kollektív egó fogságába szorult emberiség-tudatot. Most a földbolygón éppen ezt is tapasztalhatjuk: az emberiségben és tudatában egyre világosabban tudatosul, hogy új ég, új föld teremtődik.

A Mindenség lélekközösségeinek mátrixa most tárul fel. Az ember kiköltöztethetetlen lakója a paradicsomi minőségű, sok szintes- és szobás Világ Házának, különösen például a családlelkének, nemzettudatának, földlelke belső földjének, természet-testvére termeinek, s nem kevésbé sokdimenziós univerzum-birodalmának, ahol földönkívüli lélektársai ugyancsak időtlen idők óta jelen vannak. A felsorolt sorstársakkal szünetelhetetlen az egymásra utaltságot is meghaladó természetes egység és az egymás iránt sugárzott szerelmes szeretet.

Az ember nem tud egyedül lenni. Csak képzelheti, hogy nincs vele senki. Nincs semmilyen börtönbe falazva. Csak félelemben létezik elzártság. Többszörös ikerlényként szándéktalanul és akaratlanul minden ikertársáért dobog a lelke.

A megvilágosult Belső Ember az elválasztottság és talajtalanság látszatának lelepleződése után és a valódi hazatalálás mennybéli-földbéli imaginációjának eredményeként a Szerelem isteni minőségét mutatja fel és a szerelmes szeretet minden irányú szétterítését „szolgáltatja”.

Minden ember született teremtő és teremtésre rendelt, de a teremtés kibontakoztatása és korlátlanná válása párhuzamosan halad a fénylélekké, szeretetemberré válással.

Nincs ok a félelem-ittas drámára. A kollektív és személyes karmák „pusztán” azok a láthatatlan hajtóerők, amelyekre a tömeges átlényegülésekhez addig van elengedhetetlen szükség, amíg az emberek többsége megérkezve az elveszthetetlen Ikerlángjához, fejet nem hajthat édeni ölébe.

A földbolygó is az Átváltozás Utazáson vesz részt. A földtörténet eddigi nagy korszakai szintén a visszatalálás és átlényegülés változatos nagy fordulatai, vagy inkább fordulat-kísérletei. A tisztuló és emelkedő emberiség most egyszerre tanulja meg a kollektív lélek- és tudatemelkedés közben a szerelmet, a szeretetet, a félelemnélküliséget, a felelős elköteleződést, és a végleges isteni szolgálatot.

A kollektív Átváltozás Utazás soron most következő fényes Aranykori Állomás – hangozzék ez még most hihetetlennek – szükségképpen nem függhet a földbolygó átfogó hatalmi (politikai, gazdasági, pénzügyi, állami, médiabeli, stb.) berendezkedésétől. Az „állomás” akkor is elérhető lesz, ha például a síneket felszedik, a mozdonyból kilopják a gázolajat, vagy a hűséges masinisztát zárkába csukják. Az Aranykori Állomás előtt már zöldre váltott az univerzális szemafor.

A valódi aranykor a boldogtalan ember boldog emberré válása. Most mindenkinek megadatik, hogy elinduljon az újjászületés lesöpörhető makadámútján, ami később a többség számára váratlanul és a csoda megtestesüléseként fényösvény Végül az aranykorban az ember Aranyemberré válhat és válik.

Reménytelenül, hitetlenül, szeretetlenül is ez következik. Ha reméljük, hisszük és szerelmesen szeretve élünk, akkor mi történik?

Utóirat: a századik tézis annak a jele, hogy még legalább száz alaptézist nem ismerünk és/vagy nem tudunk kifejezni.

[1]
Kísérlet az ember, a szerelem, a szeretet (stb.) metafilozófiai szemléletére